2013. március 28., csütörtök

Egy öreg kutya feljegyzéseiből

"Ha az elvégzendő feladatok néha komoly erőfeszítést és fejtörést okoztak is, megoldottam őket, mert a Főnököm vigyázott rá, hogy a magamfajta kezdő kutyát csak fokozatosan, rendszeresen és következetesen állítsa egyre nehezebb próbák elé. 
Könnyen tanultam, mert ő nem volt velem szemben soha türelmetlen, ideges vagy goromba. Ha jól dolgoztam, soha nem maradt el a dicséret, de megtanultam azt is, hogy hebehurgya módon viselkedni, őt becsapni, fenyegetni, vele ellenszegülni nem lehet. Éreztem, hogy szigorúsága és következetessége áttörhetetlen, parancsai végérvényesek, vasból vannak, azoknak ellenszegülni nem lehet. 
A hangja volt az, ami megfogott engem, a fiatal, élénk, erős, egészséges kutyát, mert - szerénytelenség nélkül mondhatom - ifjúkoromban erős legény voltam, és mindenki nagyon büszke volt rám. Pedig a Főnök nem ismételgette a parancsot szüntelenül, nem is kiabált, mint néhány kutyatársam gazdája. Nem lettem rossz idegzetű, gyáva, minden apróságtól begyulladó, hasznavehetetlen kutya. Én nyomozókutya lettem, és minden elsajátítottam ebben a mesterségben, amit csak lehetett. 

2013. március 24., vasárnap

Meghalni ment

Most olvastam az Élet az Illatoson blogon a Doktor úr legújabb bejegyzését. Nem is igazán sírtam az utolsó bekezdésnél, inkább csak kihagyott egy dobbanást a szívem. A halál, amennyire szomorú, annyira szép is lehet a maga módján. Nekem is beleégett egy ilyen történet az agyamba sok-sok évvel ezelőtt, amit régóta le akartam már írni, nehogy valaha is a feledés homályába vesszen. 
Még a Rexnél dolgoztam, amikor bekerült hozzánk egy kutya: közepes méretű, fekete öregúr, szomorú szemekkel. A szemeit leszámítva abszolút az örökbefogadásra esélytelen kategória volt. A természete viszont teljesen elvarázsolt, azóta sem találkoztam még akkora lelkű kutyával, mint Bagira. Egyszerűen imádta az embereket, annak ellenére, hogy valami vadállat söréttel meglőtte, a mellkasának bal oldala és a lába is tiszta lyuk volt. Kezelgettük minden nap, még élénken emlékszem, ahogy a bőrén a lyukakon össze-vissza folyt a betadine, és neki egy szava sem volt, pedig biztos nem volt kellemes. Nagy ritkán odaállt az ember elé, hogy bal mancsát a kezébe, ölébe adja; mutatta, hogy az fáj. Nem is volt szívünk a sötét, zajos karanténban tartani egész nap, teljesen szabálytalan módon kitettük nappalra a gáztároló köré húzott gyenge kerítés mögé, hogy napozzon, láthassa a jövő-menő embereket, kutyákat. Egyszer a gallérja dacára valahogy kiküzdötte magát onnan, és meglett ivaros kan létére nem elrohant megugatni a kennelben lévő többieket, hanem besétált a recepcióra, és boldogan nézett körbe, hogy ő megjött, örülünk-e. Naná, hogy örültünk.

2013. március 20., szerda

Szakmai felelősség

Most egy kicsit nem a kutyákról lesz szó elsősorban, hanem a kutyás, azon belül is a viselkedési problémás szakemberekről, illetve azokról, akik belekontárkodnak a témakörbe akkor is, ha kutyát először és utoljára a Marley meg énben láttak közelről. Azokról legfőképp, akik nem ismerik fel, vagy nem kezelik kellő komolysággal a tényt, hogy a munkájukon kutyaéletek  múlhatnak. Sajnos egyre többször futok bele ilyenbe, és egyre jobban bosszantanak azok az álszakemberek, akik miatt konkrétan menthető kutyák kényszerülnek új gazdához, menhelyre, utcára, neadjisten így vagy úgy bele is halnak a dillettantizmus ilyen szintű megnyilvánulásaiba. Most nem harcoltatott és megkínzott kutyákról beszélek, hanem olyanokról, akiknek van néhány bosszantó szokásuk, félnek az emberektől, vagy destruktív viselkedésükkel csődbe viszik a családot. 
A mai modern szakember nagyon kevés problémára mondja azt, hogy nincs rá valamiféle megoldás, vagy hogy ne lehetne legalább enyhíteni a jelenséget, és élhetővé tenni a kutyát. Teszi ezt nem azért, mert nagy az arca, hanem mert tudja, hogy másnak sikerült már, tehát nem lehetetlen. Legrosszabb esetben továbbküldi a gazdát egy tapasztaltabb, vagy más módszerekkel dolgozó szakemberhez, legalábbis ha van némi gerince, és érdekli az állat, amivel foglalkozik; de biztosan nem nyilvánítja reménytelennek csak azért, mert az ő privát tudása adott esetben kevés hozzá. Ez lenne a minimum minden olyan szakmában, ahol az ember bármiféle érezni képes élőlények életével játszik. De sajnos idáig nagyon sokan nem jutnak el...
Mondok néhány példát.

2013. március 11., hétfő

Cesar Millan odavág, avagy vadászösztön VS díszgalamb

Van ugye Zizi, aki mániákusan vadászik minden dologra, ami tollas, főleg, ha mozog. Meg van anyósoméknak egy örökölt ősöreg kacagógerléjük (vagy ahogy itthon hívjuk, a tubi), ami a világ legéletképtelenebb állatainak egyike, félelemérzete szinte nulla, és még repülni sem tud rendesen. Nem állítom, hogy az egész faj ilyen, de ez az egyed biztosan. Nagyjából ilyenek lehettek szegény dodók, mielőtt megettük őket. Na ez a galamb van nálunk otthon teljesen szabadon a lenti nappaliban, mert ahhoz is ostoba, hogy a ketrecétől két méternél messzebbre távolodjon. Zizi természetesen elég gyorsan kipécézte magának, hogy majd ő jól levadássza és megeszi. El is kapta egyszer, kitépte egy csomó tollát, de életben maradt, szerintem azért, mert ahhoz is túl hülye, hogy szörnyethaljon ijedtében, pedig madaraknál az nem ritka halálnem. 
Na ekkor szépen fogtam egy kannát, leültem a galambbal meg a kutyával a nappaliban, és neveltem. Zizi rövid úton fel is fogta a lényeget, galambra nézni rossz, nem piszkáljuk, büszke voltam magamra. Úgy egy hétig, vagy max. kettőig. Ugyanis a kutya ugyan nem akarta már instant megölni, ha meglátta, de például ha mozdult, neadjisten röpködött (úgy a földtől egy méterre képes felküzdeni magát mindenféle helyekre), akkor rámozdult, meg hát látszott, hogy folyamatosan küzd magával, hogy most levadássza, ne vadássza, megéri-e, lesz-e kanna - ez meg veszélyes, főleg, hogy a galamb is mutat már annyi életösztönt, hogy ha őt meglátja, akkor emeli a szárnyát fenyegetően, meg menekül; jól megjegyezte magának, bár nem hittem volna, hogy képes rá. 

2013. február 20., szerda

Szocializáció - nem intézik el egymás között!

Aki jár kutyás társaságba, az rendszeresen találkozhat olyan szituációkkal, amikor a kutyák nem az általánosan elvárt viselkedést produkálják, azaz nem békésen játszanak együtt, hanem valamilyen módon "csesztetik" egymást, túl durván játszanak, vagy többen rászállnak az egyik (általában gyengébb jellemű) kutyára, akinek viszont így már nem lesz vicces a játék, esetleg dominánsabb egyedek kakaskodnak, bevédenek egy-egy tárgyat, vagy másik kutyát, összekapnak, egyszóval nem úgy viselkednek, ahogy közösségben elvárható lenne. Legtöbbször ezek nem végződnek verekedésben, mégis ellehetetlenítik a felhőtlen szórakozást egyik-másik kutya számára, amellett, hogy minden látszat ellenére sokszor maga a bajkeverő sem szórakozik jól. Ilyen viselkedés akkor is kialakulhat a kutyában, ha kölyökkorától rendszeresen hordják futtatóba, kutyaoviba, ez viszont nem teszi természetessé, elfogadandóvá, hogy a kutya képtelen a normális társas interakciókra. 
Miért, kérdezhetjük, hiszen a csapból is az folyik, milyen fontos a korai szocializálás, vigyük sokat más kutyák közé a kölyköt. Nos, azt a bizonyos csapot sajnos ismét csak félig nyitották ki. Nem elég ugyanis egyszerűen kutyák közé vinnünk a kölyköt, és hagyni, hogy köztük nőjön, mint a gaz. Segítenünk kell neki, megerősíteni a többi kutya figyelmeztetéseit, hogy megtanuljon odafigyelni a társaira. Hogy megértsük, miért van ez így, kezdjük az alapoknál: hogyan néz ki a szocializálás folyamata egy kutyafalkában?

2013. február 19., kedd

Falkavezérség "extra"

Hála égnek az utóbbi időben eléggé elterjedt a falkavezérség, mint fogalom, és vannak bizonyos, már-már közismert szabályok, amelyek a gazda falkavezéri pozícióját hivatottak felállítani és fenntartani. Abba nem megyek bele, hogy hányan, de hányan értelmezik rosszul ezeket a szabályokat, és hányan nem kezelik a helyükön a kutyájuk viselkedését annak ellenére is, hogy egyre kiterjedtebb szakirodalma van a témának, és egyre több szakember tud ebben hathatós segítséget nyújtani. Most csak néhány megfigyelést szeretnék tenni, amiket kevésbé hangsúlyoznak ki a szakemberek is, ha falkavezérségről beszélnek, viszont számítanak a kutya-gazda kapcsolatban. Nem fontosabbak persze az alapszabályoknál (nem köszönés, ajtón közlekedés, stb.), de ha valaki nem érti, miért nem működik a kutyája, mikor mindent betart, érdemes lehet az ilyen apróságokat is megvizsgálni. Sok kutya tolerálja a félig-meddig falkavezér viselkedést is, és beáll a sorba, néhányuknak viszont egyértelműbben meg kell mutatni, ki a főnök.

2013. február 14., csütörtök

Zizi "dolgai"

Bevallom őszintén, Zizi felülmúlta minden elképzelésemet arra vonatkozóan, hogy egy okos gyermeklelkű kamasz kutya mennyi meglepetéssel tud szolgálni nap mint nap.  Hogy jó vagy rossz értelemben vett meglepetésekről van-e szó, az elsősorban az aktuálisan felhalmozódott rosszaságok számától függ :) Persze akad egy csomó dilije, ami simán csak aranyos, de azért a többség erősen határeset :) Igyekszem felsorolni azokat a dolgokat, amikre nem számítottam, bármilyen természetűek legyenek is.

- Minden reggel mosolyogva ébredünk. Zizi ugyanis mindenkit kitörő örömmel üdvözöl attól a másodperctől kezdve, hogy azt látja, itt bizony felkelés lesz. Mindenkit végignyal (Shellyt elsősorban és legalaposabban), csóvál, tekereg, hempereg a szőnyegen, emelgeti a lábait, rakosgatja a kötél rágóját - egyszerűen boldog, hogy egy új nap kezdődött. Ezek után mi hogy ne legyünk azok? :)

2013. február 8., péntek

Ridegtartás

Amennyire jól megvoltak eleinte a csajok, annyira a visszájára fordult mostanában ez a viszony, mióta Zizi kezdi otthonosan érezni magát, és nekiállt jó kamasz módjára küzdeni a kis pozíciójáért. Na nem velem hálisten, csak Shellyvel, de az is épp elég. Sokkal pofátlanabb lett, folyamatosan irányítani próbálja, dominálja, mászik rá, "keríti", szóval nagyon kinyílt a csipája, és lelkesen játssza az elnyomót. Ha pedig rájön az öt perc, annyira idegesítően cseszteti Shellyt, hogy hihetetlen, az öreglány meg békés típus, csak finoman szól rá általában, ami viszont nem elég. Ha én rászólok, befejezi, de fél perc múlva kezdi előről. Néha persze Shelly is megunja, múltkor reggel szó szerint befogta a pofáját, de úgy, hogy a kisasszony nyöszörgött is, mert fájt neki, de az se volt elég, amint elengedte, folytatta tovább.

2013. február 2., szombat

Zizi és a porszívó

Különösebben sok kommentárt nem is fűznék hozzá, élvezzétek a látványt, ahogy mi :D