A mai sétán három fontos dolog is történt.
Először is rájöttem, hogy Zizit remekül lehet fárasztani mindenféle előkészület nélkül is, a hosszabb botokat is ugyanolyan lelkesedéssel kergeti, mint a direkt erre a célra tervezett pecát. Hálisten azoknak is elsősorban a végét akarja elkapni, úgyhogy a karomat nem kell féltenem :) Persze sokáig nem működik ez a módszer, mert amíg a peca újrahasznosítható, a botok általában maximum három fogást bírnak ki, és előbb-utóbb elfogynak a környékről, de azért "B" tervnek nem rossz.
Másodszor ma először mondták Zizire is, hogy hű, milyen jól nevelt kutya. Nem is emlékszem már, mit csinált, hogy feltűnt valamelyik gazdinak, de tény, hogy már egészen jól irányítható. Séta elején és végén mögöttem jön póráz nélkül is, amíg el nem engedem, nem rohan el agyatlanul minden kutya vagy madár után, ami feltűnik a láthatáron (vagy ha mégis, visszafordítható), behívható, tiltható, ül-fekszik, helyben marad, pecáért is csak parancsra ugrik, mindezt úgy, hogy igazából sosem csináltam azt, hogy na most elindulok kutyát képezni, csak a mindennapokat alakítottam úgy, hogy tanuljon belőle. Még vannak problémáim a fáziskésésével, meg persze előfordul, hogy kétszer kell szólni neki, vagy emlékeztetni arra, mi a feladat, de majd alakul az is. Nem gondolom, hogy ez ilyen rettenetesen nagy eredmény lenne, inkább csak azt mondom, hogy végeztünk az alapokkal, ami nagyon jó érzés :) De erre csak most jöttem rá, hogy felhívták rá a figyelmemet. Folyamatában fel se tűnt, hogy a "rosszkutya" mennyire megjavult.
Végül pedig szintén mai eredmény, hogy amíg vártuk a pályán, hogy valaki kidugja az orrát sétálni, botokat dobáltam Zizinek, és úgy tűnik, végre felfogta, hogy ha visszakerül hozzám a bot, akkor megint el tudom dobni. Hazafele többször is leejtette elém az aktuális kedvencét, és nézett rám, hogy na mi van, miért nem dobom már :) Egyszer meg letette a botot tőlem egy méterre, én meg rászóltam, hogy "hozd ide", mire felkapta és odasétált vele hozzám, olyan természetesen, mintha évek óta ezt csinálná; hát akkor nagyon nagyra tátottam a számat, azt se tudtam, hogy örüljek neki. Ha lett volna nálam egy egész sült csirke, megkapta volna. Még nem mondanám teljesen tudatosnak ezt a viselkedést, inkább csak próba-szerencse alapon ment szerintem, de ez akkor is egy fontos lépés a kézbeadós apportírozás felé (amiből nem engedek, mert lusta vagyok hajolgatni, meg hát egyébként is :D). Ezt sem tanítottam neki kifejezetten, csak hébe-hóba odacsaltam magamhoz bottal a szájában, és mondogattam neki, hogy hozd ide, meg agyondicsértem, ha kartávolságon belülre került vele és rögtön dobtam is el, de úgy tűnik, ez is beszivárgott az agyába. Kis zsenim :)