Egy öreg kutya feljegyzéseiből

"Ha az elvégzendő feladatok néha komoly erőfeszítést és fejtörést okoztak is, megoldottam őket, mert a Főnököm vigyázott rá, hogy a magamfajta kezdő kutyát csak fokozatosan, rendszeresen és következetesen állítsa egyre nehezebb próbák elé. 

Könnyen tanultam, mert ő nem volt velem szemben soha türelmetlen, ideges vagy goromba. Ha jól dolgoztam, soha nem maradt el a dicséret, de megtanultam azt is, hogy hebehurgya módon viselkedni, őt becsapni, fenyegetni, vele ellenszegülni nem lehet. Éreztem, hogy szigorúsága és következetessége áttörhetetlen, parancsai végérvényesek, vasból vannak, azoknak ellenszegülni nem lehet. 

A hangja volt az, ami megfogott engem, a fiatal, élénk, erős, egészséges kutyát, mert - szerénytelenség nélkül mondhatom - ifjúkoromban erős legény voltam, és mindenki nagyon büszke volt rám. Pedig a Főnök nem ismételgette a parancsot szüntelenül, nem is kiabált, mint néhány kutyatársam gazdája. Nem lettem rossz idegzetű, gyáva, minden apróságtól begyulladó, hasznavehetetlen kutya. Én nyomozókutya lettem, és minden elsajátítottam ebben a mesterségben, amit csak lehetett. 
Főnököm halk, ám erélyes, rövid, szabatos parancsait és elhatárolt mozdulatait jól emlékezetembe tudtam vésni, és nem kevertem őket össze.

Most, másfél évtizedes tapasztalattal a hátam mögött, nyugodtan állíthatom, hogy a kiképzésben csak az tudta megállni a helyét, akinek a gazdája jól vezényelt. A hang színezete, erőssége és magassága tett számunkra mindent érthetővé, ebből tudtuk meg, hogy mikor kell fenntartás nélkül engedelmeskedni, és mikor kell saját képességeinkre támaszkodva, legjobb belátásunk szerint önállóan, kapkodás nélkül, alaposan megoldani egy szimatmunka-problémát. Öreg vagyok már, és csaknem húsz éve vagyok a Főnökömmel, de még mindig különös, jó érzés, ha így szól hozzám: "Jól van, öreg!" És még most is nagyon elrestellem magam, ha a korral járó bogaraimat egy halk "Ejnye! Vénségedre nem férsz a bőrödbe?!" - kiszólással nyugtázza. Nekünk kutyáknak - újra csak ezt mondom - kizárólag a hangsúly, a hang színezete mond valamit. Mi csak a magunk nyelvén tudunk, az emberek beszédét nem értjük. Hangképeket rögzítünk emlékezetünkben, mert megtanultuk, begyakoroltuk, hogy az "Ülj!" az ülj, és a "Feküdj!" az feküdj! Csak a hangsúly alapján tudjuk a különbséget, hogy most dicsér vagy biztat a Főnök, fenyeget vagy dorgál, parancsol vagy játszik velünk. 

Én is így voltam vele. Szerencsére az én Főnökömön el lehetett igazodni. Mindig értettem, hogy mikor mit akar, mit kell tennem. Néhány iskolatársam - szegények - igyekeztek volna, mégis mindent összekevertek, idegesek lettek, és nem tudták megszeretni a gazdájukat, pedig anélkül egy kutya sem élhet. Jó vezényszóra öröm a munka, és csak annak a kutyának jó, aki megszokja a fegyelmet, igényli a rendes és a parancsot. Ha így van, akkor tájékozatlansága miatt nem kerül kellemetlen helyzetekbe, és a gazdájával közösen mindenből kivághatja magát. 

A kutyák számára a parancs, a Gazda jele "minden" kell hogy legyen. A dicséretért - mondhatom nektek - megéri."

Dr. Kováts Zsolt - Kutyák a bűn nyomában (1988)