Én nem akarom isteníteni...

...sem Cesar Millant, sem a földrenyomkodós módszert (amit tényleg ne alkalmazzon senki, ha nem érti, mit csinál, mert többet árt vele, mint használ), de immár másodjára oldottam meg öt perc alatt egy jelentős problémát a segítségükkel. Zizi egyik nap összebalhézott ismerős vizslával egy boton, olyan rendes hörgős menjanyádba-verekedés volt, persze vér nélkül, na de mégis. Kiabálásra szétmentek, szóval tényleg nem volt vészes, Zizit viszont azért csak levágtam a földre, és nem eresztettem, amíg úgy nem éreztem, hogy felfogta az üzenetet, hogy a balhé rossz. Két perccel később ment puncsolni Jázminnak, hívta játszani, szóval nem lett belőle harag, sőt. Amikor legközelebb találkoztunk, nem hittem a szememnek, annyira udvarias volt a vizsivel, meg mindenki mással is; vagy egy órán keresztül játszott két labdával öt kutya gond nélkül. Én meg csak tátottam a számat.

Mert Ziziben amúgy kicsit túlteng a birtoklási vágy, természete szerint ha valamit kiszemel magának, akkor beszűkül a tudata, és tank módjára bárkin és bármin átgázol, hogy megszerezze. Sokat javult már, mióta itt van, kezelhető lett, de még nem nyilvánítanám befejezettnek az ezirányú nevelését. Ezért is lepődtem meg, annyira, amikor nekiálltunk labdázni, és egyszerűen tökéletesen viselkedett. Ha látta, hogy más fogja elkapni a labdát, lelassított; ha túlfutott rajta, akkor sem ugrott senki torkának, hogy de az az övé, senki szájából nem akarta kiszedni, és őrizgetni is csak tessék-lássék húzta be a labdát, Shelly is simán el tudta halászni előle, pedig vele szemben bátrabb szokott lenni, mint idegenekkel. Eleve az a tény, hogy Shelly megpróbálta elszedni tőle, jelzi, hogy mennyire nem gondolta komolyan az őrzést, mert ő meg ugye nem egy szemtől szemben küzdős típus. 

Szóval az irigy kutya lassan megtanul viselkedni. Lehet, hogy pár ismétlésre még szükség lesz, de nem bánom, ha végül működik :) Mondjuk a galambnál is tökéletesnek tűnik az eredmény egyszeri alkalom után is; múltkor nem tudta Zizi, mi röpköd, csak hallotta a hangját (a felújítás miatt az állatok is folyton költözködnek), és nagyon átment vadászósba, mászkált fel-alá, kereste, teljesen rápörgött, de amikor meglátta, hogy a miénk az, leeresztett, és ott hagyta. Tehát a már feléledt vadászösztön is instant gátlódik benne, ami jóval több, mint amit vártam. Meglátjuk, hogy ebből a botos-labdás témából mi sül ki :)

Póráz vagy nem póráz

Az utóbbi pár hét leggyakoribb beszédtémája a kutyások között - miután a chip-mizéia nagyjából lecsengett - a pórázkötelezettség kiterjesztése és az ennek megszegéséért kiszabott büntetés súlyosbítása. Előrebocsátom, amíg döntés nem születik, addig csak fél füllel követem az eseményeket, mivel hálistennek itt ebből még sosem volt gond, és várhatóan nem is lesz. De azért pár gondolatot meg kell osztanom a nagyérdeművel. 

Először is szögezzük le: egyáltalán nem tartom indokoltnak a hisztéria mértékét. A póráz eddig is kötelező volt belterület közterületén (= mindenhol), erdőbe, mezőre eddig sem lehetett kutyát engedni, ugyanúgy csak kijelölt futtatón lehetett szabadon a kutya, mint ahogy most tervezik "bevezetni". Magyarul a szabályozás maga nem változik semmit, csak a kiszabott büntetés mértéke, de akit eddig sem büntettek meg, azt várhatóan ezután sem fogják, mert a közterület-felügyelők nem a fákon teremnek, és nem is dolgoznak ingyen.

Ettől függetlenül felháborítónak tartom, hogy még mindig itt tartunk, hogy válogatás nélkül minden kutya legyen pórázon mindenhol. Addig mindenképpen, amíg nincs megnyugtatóan megoldva a futtatókérdés, azaz nincs legalább annyi kutyafuttató, mint játszótér, mégpedig akkorák, ahol a kutyával lehet egy jót labdázni, ahol egymást istenesen meg tudják kergetni, illetve legalább két-három klikkbe lehet tömörülni, hogy az egymást nem bíró kutyák (és gazdák) képesek legyenek úgy együtt lenni a futtatón, hogy nem csipkézik ki egymás fülét. Erre pedig valljuk be, nincs túl sok esélyünk.

Mi lenne a megoldás? Kutyajogosítvány! Aki el akarja engedni a kutyáját, bizonyítsa be, hogy alkalmas rá, hogy képes kontrollálni az állatot, képes behívni, letiltani bármiről; mutassa meg, hogy a kutya nem szedi ki a kiflit kisgyerekek szájából, nem kerget meg gyanútlan bicikliseket, és nem eszi meg a bottal hadonászó időseket. Nem megoldhatatlan feladat, csak kell, aki megszervezi.
Mert tegyük fel egy szürreális pillanat erejéig, hogy varázslatos módon mindenki elkezdi betartani a törvényt. A lakáskutyáknak eleve lőttek, egész nap be vannak zárva, és utána is csak a sétatempó marad, de a kertieknek is csak egy apró fokkal jobb a helyzete. Séta közben játék, szociális érintkezés a többi kutyával kizárva, mert fél perc alatt kötözött sonkát csinálnak magukból, és ennek örömére jól meg is tépik egymást, elszakítják a pórázokat, és világgá mennek. Behívásuk nyilván nincs, hiszen nem volt rá szükség. Kevés kivételtől eltekintve (akiket azért szintén nem kell irigyelni) előbb-utóbb bekattannak ettől, nekimennek egymásnak, a gazdának, lebontják a házat, a szomszéd nénit, ugatnak reggeltől estig, lerágják a saját farkukat. Mert ezt teszi egy frusztrált kutya: viselkedési problémákat vesz fel, mert nincsenek kielégítve az igényei. Azok az igényei, amikkel született, és aminek kielégítésére az állatvédelmi törvény maga szólít fel minket. Hoppá, de ha nem tudom törvényes keretek között normálisan tartani a kutyát, akkor minek is vettem magamhoz? Én kérek elnézést. Legközelebb nem fordul elő.
Ha a törvényhozók végiggondolták ezt a dolgot (nem most, hanem amikor először pórázra ítélték őket), akkor nem tudok másra gondolni, mint hogy be akarják szűntetni a kutyatartást mindenestül. Elvették a gazdáktól a lehetőséget, hogy normálisan tartsák őket, tehát ha hirtelen mindenki varázsütésre betartaná a törvényt, senki nem tartana kutyát. És mivel a kutya marhára nem létezik az emberek nélkül, mert kvázi az ember teremtette, és az ember a kutya természetes közege  (képzeljünk el a természetben egy bulldogot vagy egy csivavát, de akár egy német dogot, haha), kihalásra ítélné a Canis familiaris fajt mindenestül, köztük a kilenc magyar fajtánkat is.

Mi, kutyások pedig ezt nem fogjuk hagyni.

Két lehetőség van: vagy közösen rendezzük ezt a kérdést úgy, hogy ne a kutyák szívják meg, vagy továbbra is törvényt fogunk sérteni. Tudatosan, akarattal, és tiszta lelkiismerettel. Mert ha valamelyik törvényt - az állatvédelmit vagy  a póráztörvényt - mindenképpen meg kell szegnem ahhoz, hogy kutyát tartsak, akkor a kutya jóléte élvez elsőbbséget. Mert ahogy macskát sem tartunk ketrecben, vagy halat befőttesüvegben, úgy kutyát sem tartunk pórázon, mert a természete ellen való, destruktív a testére és a szellemére nézve egyaránt, a környezetéről nem is beszélve.

Persze ennek az egész fejtegetésnek valójában semmi értelme nincs. Semmi nem lesz másképp, mint eddig, hiába emelik akármeddig a lehetséges büntetést, mert mint említettem, a közteresek száma véges, ráadásul a szabálytalanul parkoló autó nem vitatkozik, nem szalad el és nem is harap, így várhatóan továbbra is azok fognak prioritást élvezni. És amíg ők félrenéznek, addig engem nem érdekel, mit kéne papíron csinálnom. Ebben továbbra is kiegyezhetünk. 

A figyelem átka

Tegnap óta lakásfelújítunk. Vagyis nem mi, hanem anyósék; kiveretnek pár falat, meg ablakot, az egyik fal helyén fürdőszoba lesz, a másikén cserépkályha, egyszer csak. A kutyák szempontjából nem ez a lényeg, hanem az a rengeteg ember, aki egész nap nyüzsög és mászkál és dolgozik. És simogat, akit ér. Shellyt persze nem, ő behúzódik egy félreeső sarokba, és nem foglalkozik velük, de Zizi egész nap a nyakukra jár. Megteheti, mivel a mi szobánkban is dolgoznak, ezért most nincsenek elzárva, amíg melózok, hanem jönnek-mennek, ahova akarnak. Szüretelt is az állat tegnap, egész nap simogatták - ezt akkor is tudom, ha anyós nem meséli, mert ennek a vérmes harci kutyának mindegy, miféle embert lát, szereti és kész, a melósoknak meg tetszett, hogy ilyen kicsi cuki vigyori. 

Csak hogy tisztán lássunk: ez egyfelől remek dolog, mert a kutya nem unatkozott egész nap, elfoglalta magát, emberek vették körül, hurrá. Más szemszögből viszont az egész napja azzal telt, hogy foglalkozást követelet és kapott, simit, kaját, játékot, bármit. Meg is lett az eredménye, már délutánra kisajátította anyóst csak azért, mert almát evett, Shellyt elvicsorogta mellőle, este pedig oda is kapott neki, csak mert éppen útban volt. Én rászóltam ezért-azért, hogy ne csinálja már, de persze nem hallgatott rám, és rettenetesen pofátlanul bámult rám, hogy na, merek-e bármit tenni ellene. Ráb*szott, mert mertem, lefekvésre kicsit össze is kapta magát, de reggelre megint úgy érezte, hogy itt ő a legfontosabb személy, séta közben felevett valamit, és hiába szóltam rá, már megint pofátlanul bámult a szemembe, és rágott, hogy ő csak azért is, mert megteheti. Ha visszakapjuk a szobánkat, ridegtartás lesz megint, addig meg elsődlegesen igyekszem megvédeni Shellyt. Nagyon durván zsarnokoskodik vele Zizi, ha úgy érzi, hogy nyeregben van. Amikor nem, akkor simán csak aranyos, mindenkinek jobb úgy, úgyhogy amint lehet, megjavítjuk. De azért tanulságos, hogy milyen kevéstől is képes elromlani egy amúgy jól működő kutya, ha elég ambíciózus. 

A jól nevelt kutya

A mai sétán három fontos dolog is történt.

Először is rájöttem, hogy Zizit remekül lehet fárasztani mindenféle előkészület nélkül is, a hosszabb botokat is ugyanolyan lelkesedéssel kergeti, mint a direkt erre a célra tervezett pecát. Hálisten azoknak is elsősorban a végét akarja elkapni, úgyhogy a karomat nem kell féltenem :) Persze sokáig nem működik ez a módszer, mert amíg a peca újrahasznosítható, a botok általában maximum három fogást bírnak ki, és előbb-utóbb elfogynak a környékről, de azért "B" tervnek nem rossz.

Másodszor ma először mondták Zizire is, hogy hű, milyen jól nevelt kutya. Nem is emlékszem már, mit csinált, hogy feltűnt valamelyik gazdinak, de tény, hogy már egészen jól irányítható. Séta elején és végén mögöttem jön póráz nélkül is, amíg el nem engedem, nem rohan el agyatlanul minden kutya vagy madár után, ami feltűnik a láthatáron (vagy ha mégis, visszafordítható), behívható, tiltható, ül-fekszik, helyben marad, pecáért is csak parancsra ugrik, mindezt úgy, hogy igazából sosem csináltam azt, hogy na most elindulok kutyát képezni, csak a mindennapokat alakítottam úgy, hogy tanuljon belőle. Még vannak problémáim a fáziskésésével, meg persze előfordul, hogy kétszer kell szólni neki, vagy emlékeztetni arra, mi a feladat, de majd alakul az is. Nem gondolom, hogy ez ilyen rettenetesen nagy eredmény lenne, inkább csak azt mondom, hogy végeztünk az alapokkal, ami nagyon jó érzés :) De erre csak most jöttem rá, hogy felhívták rá a figyelmemet. Folyamatában fel se tűnt, hogy a "rosszkutya" mennyire megjavult. 

Végül pedig szintén mai eredmény, hogy amíg vártuk a pályán, hogy valaki kidugja az orrát sétálni, botokat dobáltam Zizinek, és úgy tűnik, végre felfogta, hogy ha visszakerül hozzám a bot, akkor megint el tudom dobni. Hazafele többször is leejtette elém az aktuális kedvencét, és nézett rám, hogy na mi van, miért nem dobom már :) Egyszer meg letette a botot tőlem egy méterre, én meg rászóltam, hogy "hozd ide", mire felkapta és odasétált vele hozzám, olyan természetesen, mintha évek óta ezt csinálná; hát akkor nagyon nagyra tátottam a számat, azt se tudtam, hogy örüljek neki. Ha lett volna nálam egy egész sült csirke, megkapta volna. Még nem mondanám teljesen tudatosnak ezt a viselkedést, inkább csak próba-szerencse alapon ment szerintem, de ez akkor is egy fontos lépés a kézbeadós apportírozás felé (amiből nem engedek, mert lusta vagyok hajolgatni, meg hát egyébként is :D). Ezt sem tanítottam neki kifejezetten, csak hébe-hóba odacsaltam magamhoz bottal a szájában, és mondogattam neki, hogy hozd ide, meg agyondicsértem, ha kartávolságon belülre került vele és rögtön dobtam is el, de úgy tűnik, ez is beszivárgott az agyába. Kis zsenim :)

Egy öreg kutya feljegyzéseiből

"Ha az elvégzendő feladatok néha komoly erőfeszítést és fejtörést okoztak is, megoldottam őket, mert a Főnököm vigyázott rá, hogy a magamfajta kezdő kutyát csak fokozatosan, rendszeresen és következetesen állítsa egyre nehezebb próbák elé. 

Könnyen tanultam, mert ő nem volt velem szemben soha türelmetlen, ideges vagy goromba. Ha jól dolgoztam, soha nem maradt el a dicséret, de megtanultam azt is, hogy hebehurgya módon viselkedni, őt becsapni, fenyegetni, vele ellenszegülni nem lehet. Éreztem, hogy szigorúsága és következetessége áttörhetetlen, parancsai végérvényesek, vasból vannak, azoknak ellenszegülni nem lehet. 

A hangja volt az, ami megfogott engem, a fiatal, élénk, erős, egészséges kutyát, mert - szerénytelenség nélkül mondhatom - ifjúkoromban erős legény voltam, és mindenki nagyon büszke volt rám. Pedig a Főnök nem ismételgette a parancsot szüntelenül, nem is kiabált, mint néhány kutyatársam gazdája. Nem lettem rossz idegzetű, gyáva, minden apróságtól begyulladó, hasznavehetetlen kutya. Én nyomozókutya lettem, és minden elsajátítottam ebben a mesterségben, amit csak lehetett. 

Meghalni ment

Most olvastam az Élet az Illatoson blogon a Doktor úr legújabb bejegyzését. Nem is igazán sírtam az utolsó bekezdésnél, inkább csak kihagyott egy dobbanást a szívem. A halál, amennyire szomorú, annyira szép is lehet a maga módján. Nekem is beleégett egy ilyen történet az agyamba sok-sok évvel ezelőtt, amit régóta le akartam már írni, nehogy valaha is a feledés homályába vesszen. 

Még a Rexnél dolgoztam, amikor bekerült hozzánk egy kutya: közepes méretű, fekete öregúr, szomorú szemekkel. A szemeit leszámítva abszolút az örökbefogadásra esélytelen kategória volt. A természete viszont teljesen elvarázsolt, azóta sem találkoztam még akkora lelkű kutyával, mint Bagira. Egyszerűen imádta az embereket, annak ellenére, hogy valami vadállat söréttel meglőtte, a mellkasának bal oldala és a lába is tiszta lyuk volt. Kezelgettük minden nap, még élénken emlékszem, ahogy a bőrén a lyukakon össze-vissza folyt a betadine, és neki egy szava sem volt, pedig biztos nem volt kellemes. Nagy ritkán odaállt az ember elé, hogy bal mancsát a kezébe, ölébe adja; mutatta, hogy az fáj. Nem is volt szívünk a sötét, zajos karanténban tartani egész nap, teljesen szabálytalan módon kitettük nappalra a gáztároló köré húzott gyenge kerítés mögé, hogy napozzon, láthassa a jövő-menő embereket, kutyákat. Egyszer a gallérja dacára valahogy kiküzdötte magát onnan, és meglett ivaros kan létére nem elrohant megugatni a kennelben lévő többieket, hanem besétált a recepcióra, és boldogan nézett körbe, hogy ő megjött, örülünk-e. Naná, hogy örültünk.

Te már ismered?

Szakmai felelősség

Most egy kicsit nem a kutyákról lesz szó elsősorban, hanem a kutyás, azon belül is a viselkedési problémás szakemberekről, illetve azokról, akik belekontárkodnak a témakörbe akkor is, ha kutyát először és utoljára a Marley meg énben láttak közelről. Azokról legfőképp, akik nem ismerik fel, vagy nem kezelik kellő komolysággal a tényt, hogy a munkájukon kutyaéletek  múlhatnak. Sajnos egyre többször futok bele ilyenbe, és egyre jobban bosszantanak azok az álszakemberek, akik miatt konkrétan menthető kutyák kényszerülnek új gazdához, menhelyre, utcára, neadjisten így vagy úgy bele is halnak a dillettantizmus ilyen szintű megnyilvánulásaiba. Most nem harcoltatott és megkínzott kutyákról beszélek, hanem olyanokról, akiknek van néhány bosszantó szokásuk, félnek az emberektől, vagy destruktív viselkedésükkel csődbe viszik a családot. 

A mai modern szakember nagyon kevés problémára mondja azt, hogy nincs rá valamiféle megoldás, vagy hogy ne lehetne legalább enyhíteni a jelenséget, és élhetővé tenni a kutyát. Teszi ezt nem azért, mert nagy az arca, hanem mert tudja, hogy másnak sikerült már, tehát nem lehetetlen. Legrosszabb esetben továbbküldi a gazdát egy tapasztaltabb, vagy más módszerekkel dolgozó szakemberhez, legalábbis ha van némi gerince, és érdekli az állat, amivel foglalkozik; de biztosan nem nyilvánítja reménytelennek csak azért, mert az ő privát tudása adott esetben kevés hozzá. Ez lenne a minimum minden olyan szakmában, ahol az ember bármiféle érezni képes élőlények életével játszik. De sajnos idáig nagyon sokan nem jutnak el...

Mondok néhány példát.

Cesar Millan odavág, avagy vadászösztön VS díszgalamb

Van ugye Zizi, aki mániákusan vadászik minden dologra, ami tollas, főleg, ha mozog. Meg van anyósoméknak egy örökölt ősöreg kacagógerléjük (vagy ahogy itthon hívjuk, a tubi), ami a világ legéletképtelenebb állatainak egyike, félelemérzete szinte nulla, és még repülni sem tud rendesen. Nem állítom, hogy az egész faj ilyen, de ez az egyed biztosan. Nagyjából ilyenek lehettek szegény dodók, mielőtt megettük őket. Na ez a galamb van nálunk otthon teljesen szabadon a lenti nappaliban, mert ahhoz is ostoba, hogy a ketrecétől két méternél messzebbre távolodjon. Zizi természetesen elég gyorsan kipécézte magának, hogy majd ő jól levadássza és megeszi. El is kapta egyszer, kitépte egy csomó tollát, de életben maradt, szerintem azért, mert ahhoz is túl hülye, hogy szörnyethaljon ijedtében, pedig madaraknál az nem ritka halálnem. 

Na ekkor szépen fogtam egy kannát, leültem a galambbal meg a kutyával a nappaliban, és neveltem. Zizi rövid úton fel is fogta a lényeget, galambra nézni rossz, nem piszkáljuk, büszke voltam magamra. Úgy egy hétig, vagy max. kettőig. Ugyanis a kutya ugyan nem akarta már instant megölni, ha meglátta, de például ha mozdult, neadjisten röpködött (úgy a földtől egy méterre képes felküzdeni magát mindenféle helyekre), akkor rámozdult, meg hát látszott, hogy folyamatosan küzd magával, hogy most levadássza, ne vadássza, megéri-e, lesz-e kanna - ez meg veszélyes, főleg, hogy a galamb is mutat már annyi életösztönt, hogy ha őt meglátja, akkor emeli a szárnyát fenyegetően, meg menekül; jól megjegyezte magának, bár nem hittem volna, hogy képes rá. 

Szocializáció - nem intézik el egymás között!

Aki jár kutyás társaságba, az rendszeresen találkozhat olyan szituációkkal, amikor a kutyák nem az általánosan elvárt viselkedést produkálják, azaz nem békésen játszanak együtt, hanem valamilyen módon "csesztetik" egymást, túl durván játszanak, vagy többen rászállnak az egyik (általában gyengébb jellemű) kutyára, akinek viszont így már nem lesz vicces a játék, esetleg dominánsabb egyedek kakaskodnak, bevédenek egy-egy tárgyat, vagy másik kutyát, összekapnak, egyszóval nem úgy viselkednek, ahogy közösségben elvárható lenne. Legtöbbször ezek nem végződnek verekedésben, mégis ellehetetlenítik a felhőtlen szórakozást egyik-másik kutya számára, amellett, hogy minden látszat ellenére sokszor maga a bajkeverő sem szórakozik jól. Ilyen viselkedés akkor is kialakulhat a kutyában, ha kölyökkorától rendszeresen hordják futtatóba, kutyaoviba, ez viszont nem teszi természetessé, elfogadandóvá, hogy a kutya képtelen a normális társas interakciókra. 

Miért, kérdezhetjük, hiszen a csapból is az folyik, milyen fontos a korai szocializálás, vigyük sokat más kutyák közé a kölyköt. Nos, azt a bizonyos csapot sajnos ismét csak félig nyitották ki. Nem elég ugyanis egyszerűen kutyák közé vinnünk a kölyköt, és hagyni, hogy köztük nőjön, mint a gaz. Segítenünk kell neki, megerősíteni a többi kutya figyelmeztetéseit, hogy megtanuljon odafigyelni a társaira. Hogy megértsük, miért van ez így, kezdjük az alapoknál: hogyan néz ki a szocializálás folyamata egy kutyafalkában?