Cesar Millan odavág, avagy vadászösztön VS díszgalamb

Van ugye Zizi, aki mániákusan vadászik minden dologra, ami tollas, főleg, ha mozog. Meg van anyósoméknak egy örökölt ősöreg kacagógerléjük (vagy ahogy itthon hívjuk, a tubi), ami a világ legéletképtelenebb állatainak egyike, félelemérzete szinte nulla, és még repülni sem tud rendesen. Nem állítom, hogy az egész faj ilyen, de ez az egyed biztosan. Nagyjából ilyenek lehettek szegény dodók, mielőtt megettük őket. Na ez a galamb van nálunk otthon teljesen szabadon a lenti nappaliban, mert ahhoz is ostoba, hogy a ketrecétől két méternél messzebbre távolodjon. Zizi természetesen elég gyorsan kipécézte magának, hogy majd ő jól levadássza és megeszi. El is kapta egyszer, kitépte egy csomó tollát, de életben maradt, szerintem azért, mert ahhoz is túl hülye, hogy szörnyethaljon ijedtében, pedig madaraknál az nem ritka halálnem. 

Na ekkor szépen fogtam egy kannát, leültem a galambbal meg a kutyával a nappaliban, és neveltem. Zizi rövid úton fel is fogta a lényeget, galambra nézni rossz, nem piszkáljuk, büszke voltam magamra. Úgy egy hétig, vagy max. kettőig. Ugyanis a kutya ugyan nem akarta már instant megölni, ha meglátta, de például ha mozdult, neadjisten röpködött (úgy a földtől egy méterre képes felküzdeni magát mindenféle helyekre), akkor rámozdult, meg hát látszott, hogy folyamatosan küzd magával, hogy most levadássza, ne vadássza, megéri-e, lesz-e kanna - ez meg veszélyes, főleg, hogy a galamb is mutat már annyi életösztönt, hogy ha őt meglátja, akkor emeli a szárnyát fenyegetően, meg menekül; jól megjegyezte magának, bár nem hittem volna, hogy képes rá. 

Egyszer aztán a madár nekiállt röpködni, amikor bent voltunk a szobában, Zizi meg persze rámozdult. Hirtelen felindulásból levágtam a földre, oldalára fektettem, a galambot meg ráraktam a kutya oldalára - Cesar Millannál láttam ilyet, hogy behódoltatjuk a kutyát a zsákmányállatnak, gondoltam, kipróbálom. Mondanom sem kell, a tollassal kellett többet küzdeni, nem akart az istennek se a vérmes gyilkos közelében maradni, aki viszont magához képest nagyon szépen tűrte a dolgot. Két perc alatt elrendeztem őket, Zizi totál megadóan és ernyedten feküdt a földön, a galamb meg összezavarodva mászkált az oldalán.

Ez hetekkel ezelőtt volt, azóta a kutya teljes mértékben immunis a galambra, nem tekinti zsákmánynak akkor sem, ha az arcában csapkod, tökéletesen játszva a vergődő zsákmányállatot. Múltkor valamitől megriadt az állat, és elkezdett röpködni, Zizi meg rögtön kocogott ki a nappaliból, hogy ő ott se volt, semmi köze hozzá, eskü. Abszolút elkerülő magatartást tanusít, minden gyanús helyzetből kihátrál, ott hagyja a galambot. Odakint még mindig két lábra állva lesi a drótokon rohangáló rigókat, meg kergeti a kertbe tévedő balkáni gerléket meg miegyebeket, de a tubi tökéletes biztonságban van tőle. Íme a bizonyíték: 

 

Az utolsó képen lévő mozdulat egy rémült "jézusom, mit csinál ez a hátamon" volt, nem vadászás. Ebből a szituációból is kihátrált, konkrétan inkább kiment a nappaliból, miközben levettem a hátáról a csapkodó galambot. Ha nem veszem le, valószínűleg körbekergeti a kutyát a házban, amíg le nem esik róla.

Azért minden tuti siker ellenére nem biztatnék senkit arra, hogy ezzel otthon kísérletezzen. Ha az ember rosszul ítéli meg a kutya reakciót, vagy nem elég határozottan adja elő magát, az könnyen a megvédeni kívánt kisállat életébe kerülhet. Azért vannak a szakemberek, hogy segítsenek biztonságosan és hatékonyan kutyát nevelni.