Most olvastam az Élet az Illatoson blogon a Doktor úr legújabb bejegyzését. Nem is igazán sírtam az utolsó bekezdésnél, inkább csak kihagyott egy dobbanást a szívem. A halál, amennyire szomorú, annyira szép is lehet a maga módján. Nekem is beleégett egy ilyen történet az agyamba sok-sok évvel ezelőtt, amit régóta le akartam már írni, nehogy valaha is a feledés homályába vesszen.
Még a Rexnél dolgoztam, amikor bekerült hozzánk egy kutya: közepes méretű, fekete öregúr, szomorú szemekkel. A szemeit leszámítva abszolút az örökbefogadásra esélytelen kategória volt. A természete viszont teljesen elvarázsolt, azóta sem találkoztam még akkora lelkű kutyával, mint Bagira. Egyszerűen imádta az embereket, annak ellenére, hogy valami vadállat söréttel meglőtte, a mellkasának bal oldala és a lába is tiszta lyuk volt. Kezelgettük minden nap, még élénken emlékszem, ahogy a bőrén a lyukakon össze-vissza folyt a betadine, és neki egy szava sem volt, pedig biztos nem volt kellemes. Nagy ritkán odaállt az ember elé, hogy bal mancsát a kezébe, ölébe adja; mutatta, hogy az fáj. Nem is volt szívünk a sötét, zajos karanténban tartani egész nap, teljesen szabálytalan módon kitettük nappalra a gáztároló köré húzott gyenge kerítés mögé, hogy napozzon, láthassa a jövő-menő embereket, kutyákat. Egyszer a gallérja dacára valahogy kiküzdötte magát onnan, és meglett ivaros kan létére nem elrohant megugatni a kennelben lévő többieket, hanem besétált a recepcióra, és boldogan nézett körbe, hogy ő megjött, örülünk-e. Naná, hogy örültünk.