Póráz vagy nem póráz

Az utóbbi pár hét leggyakoribb beszédtémája a kutyások között - miután a chip-mizéia nagyjából lecsengett - a pórázkötelezettség kiterjesztése és az ennek megszegéséért kiszabott büntetés súlyosbítása. Előrebocsátom, amíg döntés nem születik, addig csak fél füllel követem az eseményeket, mivel hálistennek itt ebből még sosem volt gond, és várhatóan nem is lesz. De azért pár gondolatot meg kell osztanom a nagyérdeművel. 

Először is szögezzük le: egyáltalán nem tartom indokoltnak a hisztéria mértékét. A póráz eddig is kötelező volt belterület közterületén (= mindenhol), erdőbe, mezőre eddig sem lehetett kutyát engedni, ugyanúgy csak kijelölt futtatón lehetett szabadon a kutya, mint ahogy most tervezik "bevezetni". Magyarul a szabályozás maga nem változik semmit, csak a kiszabott büntetés mértéke, de akit eddig sem büntettek meg, azt várhatóan ezután sem fogják, mert a közterület-felügyelők nem a fákon teremnek, és nem is dolgoznak ingyen.

Ettől függetlenül felháborítónak tartom, hogy még mindig itt tartunk, hogy válogatás nélkül minden kutya legyen pórázon mindenhol. Addig mindenképpen, amíg nincs megnyugtatóan megoldva a futtatókérdés, azaz nincs legalább annyi kutyafuttató, mint játszótér, mégpedig akkorák, ahol a kutyával lehet egy jót labdázni, ahol egymást istenesen meg tudják kergetni, illetve legalább két-három klikkbe lehet tömörülni, hogy az egymást nem bíró kutyák (és gazdák) képesek legyenek úgy együtt lenni a futtatón, hogy nem csipkézik ki egymás fülét. Erre pedig valljuk be, nincs túl sok esélyünk.

Mi lenne a megoldás? Kutyajogosítvány! Aki el akarja engedni a kutyáját, bizonyítsa be, hogy alkalmas rá, hogy képes kontrollálni az állatot, képes behívni, letiltani bármiről; mutassa meg, hogy a kutya nem szedi ki a kiflit kisgyerekek szájából, nem kerget meg gyanútlan bicikliseket, és nem eszi meg a bottal hadonászó időseket. Nem megoldhatatlan feladat, csak kell, aki megszervezi.
Mert tegyük fel egy szürreális pillanat erejéig, hogy varázslatos módon mindenki elkezdi betartani a törvényt. A lakáskutyáknak eleve lőttek, egész nap be vannak zárva, és utána is csak a sétatempó marad, de a kertieknek is csak egy apró fokkal jobb a helyzete. Séta közben játék, szociális érintkezés a többi kutyával kizárva, mert fél perc alatt kötözött sonkát csinálnak magukból, és ennek örömére jól meg is tépik egymást, elszakítják a pórázokat, és világgá mennek. Behívásuk nyilván nincs, hiszen nem volt rá szükség. Kevés kivételtől eltekintve (akiket azért szintén nem kell irigyelni) előbb-utóbb bekattannak ettől, nekimennek egymásnak, a gazdának, lebontják a házat, a szomszéd nénit, ugatnak reggeltől estig, lerágják a saját farkukat. Mert ezt teszi egy frusztrált kutya: viselkedési problémákat vesz fel, mert nincsenek kielégítve az igényei. Azok az igényei, amikkel született, és aminek kielégítésére az állatvédelmi törvény maga szólít fel minket. Hoppá, de ha nem tudom törvényes keretek között normálisan tartani a kutyát, akkor minek is vettem magamhoz? Én kérek elnézést. Legközelebb nem fordul elő.
Ha a törvényhozók végiggondolták ezt a dolgot (nem most, hanem amikor először pórázra ítélték őket), akkor nem tudok másra gondolni, mint hogy be akarják szűntetni a kutyatartást mindenestül. Elvették a gazdáktól a lehetőséget, hogy normálisan tartsák őket, tehát ha hirtelen mindenki varázsütésre betartaná a törvényt, senki nem tartana kutyát. És mivel a kutya marhára nem létezik az emberek nélkül, mert kvázi az ember teremtette, és az ember a kutya természetes közege  (képzeljünk el a természetben egy bulldogot vagy egy csivavát, de akár egy német dogot, haha), kihalásra ítélné a Canis familiaris fajt mindenestül, köztük a kilenc magyar fajtánkat is.

Mi, kutyások pedig ezt nem fogjuk hagyni.

Két lehetőség van: vagy közösen rendezzük ezt a kérdést úgy, hogy ne a kutyák szívják meg, vagy továbbra is törvényt fogunk sérteni. Tudatosan, akarattal, és tiszta lelkiismerettel. Mert ha valamelyik törvényt - az állatvédelmit vagy  a póráztörvényt - mindenképpen meg kell szegnem ahhoz, hogy kutyát tartsak, akkor a kutya jóléte élvez elsőbbséget. Mert ahogy macskát sem tartunk ketrecben, vagy halat befőttesüvegben, úgy kutyát sem tartunk pórázon, mert a természete ellen való, destruktív a testére és a szellemére nézve egyaránt, a környezetéről nem is beszélve.

Persze ennek az egész fejtegetésnek valójában semmi értelme nincs. Semmi nem lesz másképp, mint eddig, hiába emelik akármeddig a lehetséges büntetést, mert mint említettem, a közteresek száma véges, ráadásul a szabálytalanul parkoló autó nem vitatkozik, nem szalad el és nem is harap, így várhatóan továbbra is azok fognak prioritást élvezni. És amíg ők félrenéznek, addig engem nem érdekel, mit kéne papíron csinálnom. Ebben továbbra is kiegyezhetünk. 

Szakmai felelősség

Most egy kicsit nem a kutyákról lesz szó elsősorban, hanem a kutyás, azon belül is a viselkedési problémás szakemberekről, illetve azokról, akik belekontárkodnak a témakörbe akkor is, ha kutyát először és utoljára a Marley meg énben láttak közelről. Azokról legfőképp, akik nem ismerik fel, vagy nem kezelik kellő komolysággal a tényt, hogy a munkájukon kutyaéletek  múlhatnak. Sajnos egyre többször futok bele ilyenbe, és egyre jobban bosszantanak azok az álszakemberek, akik miatt konkrétan menthető kutyák kényszerülnek új gazdához, menhelyre, utcára, neadjisten így vagy úgy bele is halnak a dillettantizmus ilyen szintű megnyilvánulásaiba. Most nem harcoltatott és megkínzott kutyákról beszélek, hanem olyanokról, akiknek van néhány bosszantó szokásuk, félnek az emberektől, vagy destruktív viselkedésükkel csődbe viszik a családot. 

A mai modern szakember nagyon kevés problémára mondja azt, hogy nincs rá valamiféle megoldás, vagy hogy ne lehetne legalább enyhíteni a jelenséget, és élhetővé tenni a kutyát. Teszi ezt nem azért, mert nagy az arca, hanem mert tudja, hogy másnak sikerült már, tehát nem lehetetlen. Legrosszabb esetben továbbküldi a gazdát egy tapasztaltabb, vagy más módszerekkel dolgozó szakemberhez, legalábbis ha van némi gerince, és érdekli az állat, amivel foglalkozik; de biztosan nem nyilvánítja reménytelennek csak azért, mert az ő privát tudása adott esetben kevés hozzá. Ez lenne a minimum minden olyan szakmában, ahol az ember bármiféle érezni képes élőlények életével játszik. De sajnos idáig nagyon sokan nem jutnak el...

Mondok néhány példát.

Első delikvens

Szóval az úgy kezdődött, hogy kitettem a helyi állatosboltban néhány szórólapot, hogy szívesen segítek viselkedési problémák megoldásában, és egy idő után meg is keresett az első gazdi. Pont vakbélműtét után talált meg, így sajnos kellett várni pár hetet, mire megnézhettem a kutyát, de végül hosszú idő pénteken után végre-valahára kiélhettem egy kicsit a "rosszkutya-hiányomat".

Kutyatartási kultúra

Egyik reggel a buszon hallgattam két fiatal srác beszélgetését mindenféle kutyafajtákról, de az első perc után kénytelen voltam inkább bedugni a fülemet és zenét hallgatni, annyira siralmas volt, amit hallottam. Igazából kicsit tartottam is tőle, hogy hátrafordulok és tapintatosan közlöm velük, hogy nagyon rosszul gondolkodnak, és ha már fiatalok és nem okoz nekik nehézséget, használják az internetet, mielőtt marhaságokat beszélnek, de kétlem, hogy nagy sikerem lett volna.

Valami olyasmivel kezdődött, hogy hú, a rottweiler az kemény kutya, csak veréssel lehet vele megértetni, hogy ki a főnök. Itt már sikítottam volna, hogy az emberek még mindig ott tartanak, hogy verni KELL a kutyát. Én nem vagyok az erőszakmentes nevelés híve, a legtöbb kutyának igenis kell néha egy-két atyai pofon, meg olyan pórázrántások, amiket megérez, hiszen ők is odacsapnak néha egymásnak, természetes része az életüknek ez a fajta fegyelmezés - de hogy kizárólag fizikai erőszakkal és tervszerű kegyetlenkedéssel lehetne megmutatni nekik, hogy hol a helyük, az nem fér bele a világképembe. A hozzáértés hiányát persze lehet relatíve sikeresen kompenzálni ütlegeléssel, csak abból sosem lesz boldog kutya-gazda páros.