Én nem akarom isteníteni...

...sem Cesar Millant, sem a földrenyomkodós módszert (amit tényleg ne alkalmazzon senki, ha nem érti, mit csinál, mert többet árt vele, mint használ), de immár másodjára oldottam meg öt perc alatt egy jelentős problémát a segítségükkel. Zizi egyik nap összebalhézott ismerős vizslával egy boton, olyan rendes hörgős menjanyádba-verekedés volt, persze vér nélkül, na de mégis. Kiabálásra szétmentek, szóval tényleg nem volt vészes, Zizit viszont azért csak levágtam a földre, és nem eresztettem, amíg úgy nem éreztem, hogy felfogta az üzenetet, hogy a balhé rossz. Két perccel később ment puncsolni Jázminnak, hívta játszani, szóval nem lett belőle harag, sőt. Amikor legközelebb találkoztunk, nem hittem a szememnek, annyira udvarias volt a vizsivel, meg mindenki mással is; vagy egy órán keresztül játszott két labdával öt kutya gond nélkül. Én meg csak tátottam a számat.

Mert Ziziben amúgy kicsit túlteng a birtoklási vágy, természete szerint ha valamit kiszemel magának, akkor beszűkül a tudata, és tank módjára bárkin és bármin átgázol, hogy megszerezze. Sokat javult már, mióta itt van, kezelhető lett, de még nem nyilvánítanám befejezettnek az ezirányú nevelését. Ezért is lepődtem meg, annyira, amikor nekiálltunk labdázni, és egyszerűen tökéletesen viselkedett. Ha látta, hogy más fogja elkapni a labdát, lelassított; ha túlfutott rajta, akkor sem ugrott senki torkának, hogy de az az övé, senki szájából nem akarta kiszedni, és őrizgetni is csak tessék-lássék húzta be a labdát, Shelly is simán el tudta halászni előle, pedig vele szemben bátrabb szokott lenni, mint idegenekkel. Eleve az a tény, hogy Shelly megpróbálta elszedni tőle, jelzi, hogy mennyire nem gondolta komolyan az őrzést, mert ő meg ugye nem egy szemtől szemben küzdős típus. 

Szóval az irigy kutya lassan megtanul viselkedni. Lehet, hogy pár ismétlésre még szükség lesz, de nem bánom, ha végül működik :) Mondjuk a galambnál is tökéletesnek tűnik az eredmény egyszeri alkalom után is; múltkor nem tudta Zizi, mi röpköd, csak hallotta a hangját (a felújítás miatt az állatok is folyton költözködnek), és nagyon átment vadászósba, mászkált fel-alá, kereste, teljesen rápörgött, de amikor meglátta, hogy a miénk az, leeresztett, és ott hagyta. Tehát a már feléledt vadászösztön is instant gátlódik benne, ami jóval több, mint amit vártam. Meglátjuk, hogy ebből a botos-labdás témából mi sül ki :)

A figyelem átka

Tegnap óta lakásfelújítunk. Vagyis nem mi, hanem anyósék; kiveretnek pár falat, meg ablakot, az egyik fal helyén fürdőszoba lesz, a másikén cserépkályha, egyszer csak. A kutyák szempontjából nem ez a lényeg, hanem az a rengeteg ember, aki egész nap nyüzsög és mászkál és dolgozik. És simogat, akit ér. Shellyt persze nem, ő behúzódik egy félreeső sarokba, és nem foglalkozik velük, de Zizi egész nap a nyakukra jár. Megteheti, mivel a mi szobánkban is dolgoznak, ezért most nincsenek elzárva, amíg melózok, hanem jönnek-mennek, ahova akarnak. Szüretelt is az állat tegnap, egész nap simogatták - ezt akkor is tudom, ha anyós nem meséli, mert ennek a vérmes harci kutyának mindegy, miféle embert lát, szereti és kész, a melósoknak meg tetszett, hogy ilyen kicsi cuki vigyori. 

Csak hogy tisztán lássunk: ez egyfelől remek dolog, mert a kutya nem unatkozott egész nap, elfoglalta magát, emberek vették körül, hurrá. Más szemszögből viszont az egész napja azzal telt, hogy foglalkozást követelet és kapott, simit, kaját, játékot, bármit. Meg is lett az eredménye, már délutánra kisajátította anyóst csak azért, mert almát evett, Shellyt elvicsorogta mellőle, este pedig oda is kapott neki, csak mert éppen útban volt. Én rászóltam ezért-azért, hogy ne csinálja már, de persze nem hallgatott rám, és rettenetesen pofátlanul bámult rám, hogy na, merek-e bármit tenni ellene. Ráb*szott, mert mertem, lefekvésre kicsit össze is kapta magát, de reggelre megint úgy érezte, hogy itt ő a legfontosabb személy, séta közben felevett valamit, és hiába szóltam rá, már megint pofátlanul bámult a szemembe, és rágott, hogy ő csak azért is, mert megteheti. Ha visszakapjuk a szobánkat, ridegtartás lesz megint, addig meg elsődlegesen igyekszem megvédeni Shellyt. Nagyon durván zsarnokoskodik vele Zizi, ha úgy érzi, hogy nyeregben van. Amikor nem, akkor simán csak aranyos, mindenkinek jobb úgy, úgyhogy amint lehet, megjavítjuk. De azért tanulságos, hogy milyen kevéstől is képes elromlani egy amúgy jól működő kutya, ha elég ambíciózus. 

A jól nevelt kutya

A mai sétán három fontos dolog is történt.

Először is rájöttem, hogy Zizit remekül lehet fárasztani mindenféle előkészület nélkül is, a hosszabb botokat is ugyanolyan lelkesedéssel kergeti, mint a direkt erre a célra tervezett pecát. Hálisten azoknak is elsősorban a végét akarja elkapni, úgyhogy a karomat nem kell féltenem :) Persze sokáig nem működik ez a módszer, mert amíg a peca újrahasznosítható, a botok általában maximum három fogást bírnak ki, és előbb-utóbb elfogynak a környékről, de azért "B" tervnek nem rossz.

Másodszor ma először mondták Zizire is, hogy hű, milyen jól nevelt kutya. Nem is emlékszem már, mit csinált, hogy feltűnt valamelyik gazdinak, de tény, hogy már egészen jól irányítható. Séta elején és végén mögöttem jön póráz nélkül is, amíg el nem engedem, nem rohan el agyatlanul minden kutya vagy madár után, ami feltűnik a láthatáron (vagy ha mégis, visszafordítható), behívható, tiltható, ül-fekszik, helyben marad, pecáért is csak parancsra ugrik, mindezt úgy, hogy igazából sosem csináltam azt, hogy na most elindulok kutyát képezni, csak a mindennapokat alakítottam úgy, hogy tanuljon belőle. Még vannak problémáim a fáziskésésével, meg persze előfordul, hogy kétszer kell szólni neki, vagy emlékeztetni arra, mi a feladat, de majd alakul az is. Nem gondolom, hogy ez ilyen rettenetesen nagy eredmény lenne, inkább csak azt mondom, hogy végeztünk az alapokkal, ami nagyon jó érzés :) De erre csak most jöttem rá, hogy felhívták rá a figyelmemet. Folyamatában fel se tűnt, hogy a "rosszkutya" mennyire megjavult. 

Végül pedig szintén mai eredmény, hogy amíg vártuk a pályán, hogy valaki kidugja az orrát sétálni, botokat dobáltam Zizinek, és úgy tűnik, végre felfogta, hogy ha visszakerül hozzám a bot, akkor megint el tudom dobni. Hazafele többször is leejtette elém az aktuális kedvencét, és nézett rám, hogy na mi van, miért nem dobom már :) Egyszer meg letette a botot tőlem egy méterre, én meg rászóltam, hogy "hozd ide", mire felkapta és odasétált vele hozzám, olyan természetesen, mintha évek óta ezt csinálná; hát akkor nagyon nagyra tátottam a számat, azt se tudtam, hogy örüljek neki. Ha lett volna nálam egy egész sült csirke, megkapta volna. Még nem mondanám teljesen tudatosnak ezt a viselkedést, inkább csak próba-szerencse alapon ment szerintem, de ez akkor is egy fontos lépés a kézbeadós apportírozás felé (amiből nem engedek, mert lusta vagyok hajolgatni, meg hát egyébként is :D). Ezt sem tanítottam neki kifejezetten, csak hébe-hóba odacsaltam magamhoz bottal a szájában, és mondogattam neki, hogy hozd ide, meg agyondicsértem, ha kartávolságon belülre került vele és rögtön dobtam is el, de úgy tűnik, ez is beszivárgott az agyába. Kis zsenim :)

Cesar Millan odavág, avagy vadászösztön VS díszgalamb

Van ugye Zizi, aki mániákusan vadászik minden dologra, ami tollas, főleg, ha mozog. Meg van anyósoméknak egy örökölt ősöreg kacagógerléjük (vagy ahogy itthon hívjuk, a tubi), ami a világ legéletképtelenebb állatainak egyike, félelemérzete szinte nulla, és még repülni sem tud rendesen. Nem állítom, hogy az egész faj ilyen, de ez az egyed biztosan. Nagyjából ilyenek lehettek szegény dodók, mielőtt megettük őket. Na ez a galamb van nálunk otthon teljesen szabadon a lenti nappaliban, mert ahhoz is ostoba, hogy a ketrecétől két méternél messzebbre távolodjon. Zizi természetesen elég gyorsan kipécézte magának, hogy majd ő jól levadássza és megeszi. El is kapta egyszer, kitépte egy csomó tollát, de életben maradt, szerintem azért, mert ahhoz is túl hülye, hogy szörnyethaljon ijedtében, pedig madaraknál az nem ritka halálnem. 

Na ekkor szépen fogtam egy kannát, leültem a galambbal meg a kutyával a nappaliban, és neveltem. Zizi rövid úton fel is fogta a lényeget, galambra nézni rossz, nem piszkáljuk, büszke voltam magamra. Úgy egy hétig, vagy max. kettőig. Ugyanis a kutya ugyan nem akarta már instant megölni, ha meglátta, de például ha mozdult, neadjisten röpködött (úgy a földtől egy méterre képes felküzdeni magát mindenféle helyekre), akkor rámozdult, meg hát látszott, hogy folyamatosan küzd magával, hogy most levadássza, ne vadássza, megéri-e, lesz-e kanna - ez meg veszélyes, főleg, hogy a galamb is mutat már annyi életösztönt, hogy ha őt meglátja, akkor emeli a szárnyát fenyegetően, meg menekül; jól megjegyezte magának, bár nem hittem volna, hogy képes rá. 

Zizi "dolgai"

Bevallom őszintén, Zizi felülmúlta minden elképzelésemet arra vonatkozóan, hogy egy okos gyermeklelkű kamasz kutya mennyi meglepetéssel tud szolgálni nap mint nap.  Hogy jó vagy rossz értelemben vett meglepetésekről van-e szó, az elsősorban az aktuálisan felhalmozódott rosszaságok számától függ :) Persze akad egy csomó dilije, ami simán csak aranyos, de azért a többség erősen határeset :) Igyekszem felsorolni azokat a dolgokat, amikre nem számítottam, bármilyen természetűek legyenek is.

- Minden reggel mosolyogva ébredünk. Zizi ugyanis mindenkit kitörő örömmel üdvözöl attól a másodperctől kezdve, hogy azt látja, itt bizony felkelés lesz. Mindenkit végignyal (Shellyt elsősorban és legalaposabban), csóvál, tekereg, hempereg a szőnyegen, emelgeti a lábait, rakosgatja a kötél rágóját - egyszerűen boldog, hogy egy új nap kezdődött. Ezek után mi hogy ne legyünk azok? :)

Ridegtartás

Amennyire jól megvoltak eleinte a csajok, annyira a visszájára fordult mostanában ez a viszony, mióta Zizi kezdi otthonosan érezni magát, és nekiállt jó kamasz módjára küzdeni a kis pozíciójáért. Na nem velem hálisten, csak Shellyvel, de az is épp elég. Sokkal pofátlanabb lett, folyamatosan irányítani próbálja, dominálja, mászik rá, "keríti", szóval nagyon kinyílt a csipája, és lelkesen játssza az elnyomót. Ha pedig rájön az öt perc, annyira idegesítően cseszteti Shellyt, hogy hihetetlen, az öreglány meg békés típus, csak finoman szól rá általában, ami viszont nem elég. Ha én rászólok, befejezi, de fél perc múlva kezdi előről. Néha persze Shelly is megunja, múltkor reggel szó szerint befogta a pofáját, de úgy, hogy a kisasszony nyöszörgött is, mert fájt neki, de az se volt elég, amint elengedte, folytatta tovább.

Zizi és a porszívó

Különösebben sok kommentárt nem is fűznék hozzá, élvezzétek a látványt, ahogy mi :D

Irigy kutya

Na, az irigy kutya is megkapta az első pár órás kizárását. Szóval ha a kajáját védené Zizi, azzal kiegyeznék, senki ne pofátlankodjon oda, ahol más eszik, de ebből pont nincs gond, egymás mellett másfél méterre eleszegetnek békésen, Shelly meg nem hülye, hogy beledugja a fejét más táljába, hiába végez előbb, inkább megvárja, amíg ott hagyják az üres tálat, és lehet mosogatni. A fekvőhelyek elosztásában is kezd pofátlan lenni, de amíg nem védi be mindkettőt, ám legyen, úgyis egyformák. A játékokkal kapcsolatos birtoklási vágya már nem olyan durva a kisasszonynak, mint a legelején, bár arra is ráfér még némi csiszolás. A jutalomfalatot is egyre ritkábban akarja kikapni a kezemből, ha Shelly felé nyújtom. De az üres tál, ami nem is a földön volt, hanem a helyén a táptartón, meg a víz (!!) bevédése kicsit sok volt, úgyhogy most egy kicsit levegőnek van nézve. Nagy bánatában biztos ki fogja pakolni a fél kukát, amivel amúgyis szokott foglalatoskodni, főleg a használt papírzsebkendők irányában alakult ki valamiféle függősége, imád rágózni rajtuk, de most gyanítom, hogy a nemrég kidobott papucsom is sorra fog kerülni. Igen, felírtam már a listára két fedeles kuka beszerzését.

Kamasz kontra öreg róka

Adott ugye a szituáció, immár több, mint egy hete velünk él Zizi, a 10-12 hónap körüli staff-shar-pei keverék. Shelly, aki már a kilencedik életévét tapossa, meglepően jól viseli a hebrencs lányzót, valószínűleg az ellenállhatatlan stílusa miatt, meg persze azért, mert én bele vagyok szeretve (ezt anno páromnál is remekül leradarozta, akkoriban még nagyon félt a nagydarab felnőtt férfiaktól, hozzá mégis úgy ment oda, hogy "helló, hát te ki vagy?", mintha nem venné észre, hogy félelme tárgyának egy ékes példányával van dolga). Imádom, hogy Shelly megfiatalodott tőle, egészen kisimult az arca, mosolygósabb lett és aktívabb, rengeteget játszanak; a legérdekesebb mégis azt megfigyelni, hogy hogyan viszonyul az alulszocializált kiskamasz a tapasztaltabb falkataghoz, és viszont, főleg azért, mert Shelly világéletében alárendelődő típus volt, Zizi pedig már csak a pörgőssége okán is "többre hivatott", bár azért ő sem az a hatalommániás típus.