Egy öreg kutya feljegyzéseiből

"Ha az elvégzendő feladatok néha komoly erőfeszítést és fejtörést okoztak is, megoldottam őket, mert a Főnököm vigyázott rá, hogy a magamfajta kezdő kutyát csak fokozatosan, rendszeresen és következetesen állítsa egyre nehezebb próbák elé. 

Könnyen tanultam, mert ő nem volt velem szemben soha türelmetlen, ideges vagy goromba. Ha jól dolgoztam, soha nem maradt el a dicséret, de megtanultam azt is, hogy hebehurgya módon viselkedni, őt becsapni, fenyegetni, vele ellenszegülni nem lehet. Éreztem, hogy szigorúsága és következetessége áttörhetetlen, parancsai végérvényesek, vasból vannak, azoknak ellenszegülni nem lehet. 

A hangja volt az, ami megfogott engem, a fiatal, élénk, erős, egészséges kutyát, mert - szerénytelenség nélkül mondhatom - ifjúkoromban erős legény voltam, és mindenki nagyon büszke volt rám. Pedig a Főnök nem ismételgette a parancsot szüntelenül, nem is kiabált, mint néhány kutyatársam gazdája. Nem lettem rossz idegzetű, gyáva, minden apróságtól begyulladó, hasznavehetetlen kutya. Én nyomozókutya lettem, és minden elsajátítottam ebben a mesterségben, amit csak lehetett. 

Meghalni ment

Most olvastam az Élet az Illatoson blogon a Doktor úr legújabb bejegyzését. Nem is igazán sírtam az utolsó bekezdésnél, inkább csak kihagyott egy dobbanást a szívem. A halál, amennyire szomorú, annyira szép is lehet a maga módján. Nekem is beleégett egy ilyen történet az agyamba sok-sok évvel ezelőtt, amit régóta le akartam már írni, nehogy valaha is a feledés homályába vesszen. 

Még a Rexnél dolgoztam, amikor bekerült hozzánk egy kutya: közepes méretű, fekete öregúr, szomorú szemekkel. A szemeit leszámítva abszolút az örökbefogadásra esélytelen kategória volt. A természete viszont teljesen elvarázsolt, azóta sem találkoztam még akkora lelkű kutyával, mint Bagira. Egyszerűen imádta az embereket, annak ellenére, hogy valami vadállat söréttel meglőtte, a mellkasának bal oldala és a lába is tiszta lyuk volt. Kezelgettük minden nap, még élénken emlékszem, ahogy a bőrén a lyukakon össze-vissza folyt a betadine, és neki egy szava sem volt, pedig biztos nem volt kellemes. Nagy ritkán odaállt az ember elé, hogy bal mancsát a kezébe, ölébe adja; mutatta, hogy az fáj. Nem is volt szívünk a sötét, zajos karanténban tartani egész nap, teljesen szabálytalan módon kitettük nappalra a gáztároló köré húzott gyenge kerítés mögé, hogy napozzon, láthassa a jövő-menő embereket, kutyákat. Egyszer a gallérja dacára valahogy kiküzdötte magát onnan, és meglett ivaros kan létére nem elrohant megugatni a kennelben lévő többieket, hanem besétált a recepcióra, és boldogan nézett körbe, hogy ő megjött, örülünk-e. Naná, hogy örültünk.

Te már ismered?

Szakmai felelősség

Most egy kicsit nem a kutyákról lesz szó elsősorban, hanem a kutyás, azon belül is a viselkedési problémás szakemberekről, illetve azokról, akik belekontárkodnak a témakörbe akkor is, ha kutyát először és utoljára a Marley meg énben láttak közelről. Azokról legfőképp, akik nem ismerik fel, vagy nem kezelik kellő komolysággal a tényt, hogy a munkájukon kutyaéletek  múlhatnak. Sajnos egyre többször futok bele ilyenbe, és egyre jobban bosszantanak azok az álszakemberek, akik miatt konkrétan menthető kutyák kényszerülnek új gazdához, menhelyre, utcára, neadjisten így vagy úgy bele is halnak a dillettantizmus ilyen szintű megnyilvánulásaiba. Most nem harcoltatott és megkínzott kutyákról beszélek, hanem olyanokról, akiknek van néhány bosszantó szokásuk, félnek az emberektől, vagy destruktív viselkedésükkel csődbe viszik a családot. 

A mai modern szakember nagyon kevés problémára mondja azt, hogy nincs rá valamiféle megoldás, vagy hogy ne lehetne legalább enyhíteni a jelenséget, és élhetővé tenni a kutyát. Teszi ezt nem azért, mert nagy az arca, hanem mert tudja, hogy másnak sikerült már, tehát nem lehetetlen. Legrosszabb esetben továbbküldi a gazdát egy tapasztaltabb, vagy más módszerekkel dolgozó szakemberhez, legalábbis ha van némi gerince, és érdekli az állat, amivel foglalkozik; de biztosan nem nyilvánítja reménytelennek csak azért, mert az ő privát tudása adott esetben kevés hozzá. Ez lenne a minimum minden olyan szakmában, ahol az ember bármiféle érezni képes élőlények életével játszik. De sajnos idáig nagyon sokan nem jutnak el...

Mondok néhány példát.

Cesar Millan odavág, avagy vadászösztön VS díszgalamb

Van ugye Zizi, aki mániákusan vadászik minden dologra, ami tollas, főleg, ha mozog. Meg van anyósoméknak egy örökölt ősöreg kacagógerléjük (vagy ahogy itthon hívjuk, a tubi), ami a világ legéletképtelenebb állatainak egyike, félelemérzete szinte nulla, és még repülni sem tud rendesen. Nem állítom, hogy az egész faj ilyen, de ez az egyed biztosan. Nagyjából ilyenek lehettek szegény dodók, mielőtt megettük őket. Na ez a galamb van nálunk otthon teljesen szabadon a lenti nappaliban, mert ahhoz is ostoba, hogy a ketrecétől két méternél messzebbre távolodjon. Zizi természetesen elég gyorsan kipécézte magának, hogy majd ő jól levadássza és megeszi. El is kapta egyszer, kitépte egy csomó tollát, de életben maradt, szerintem azért, mert ahhoz is túl hülye, hogy szörnyethaljon ijedtében, pedig madaraknál az nem ritka halálnem. 

Na ekkor szépen fogtam egy kannát, leültem a galambbal meg a kutyával a nappaliban, és neveltem. Zizi rövid úton fel is fogta a lényeget, galambra nézni rossz, nem piszkáljuk, büszke voltam magamra. Úgy egy hétig, vagy max. kettőig. Ugyanis a kutya ugyan nem akarta már instant megölni, ha meglátta, de például ha mozdult, neadjisten röpködött (úgy a földtől egy méterre képes felküzdeni magát mindenféle helyekre), akkor rámozdult, meg hát látszott, hogy folyamatosan küzd magával, hogy most levadássza, ne vadássza, megéri-e, lesz-e kanna - ez meg veszélyes, főleg, hogy a galamb is mutat már annyi életösztönt, hogy ha őt meglátja, akkor emeli a szárnyát fenyegetően, meg menekül; jól megjegyezte magának, bár nem hittem volna, hogy képes rá.