Egyik reggel a buszon hallgattam két fiatal srác beszélgetését mindenféle kutyafajtákról, de az első perc után kénytelen voltam inkább bedugni a fülemet és zenét hallgatni, annyira siralmas volt, amit hallottam. Igazából kicsit tartottam is tőle, hogy hátrafordulok és tapintatosan közlöm velük, hogy nagyon rosszul gondolkodnak, és ha már fiatalok és nem okoz nekik nehézséget, használják az internetet, mielőtt marhaságokat beszélnek, de kétlem, hogy nagy sikerem lett volna.
Valami olyasmivel kezdődött, hogy hú, a rottweiler az kemény kutya, csak veréssel lehet vele megértetni, hogy ki a főnök. Itt már sikítottam volna, hogy az emberek még mindig ott tartanak, hogy verni KELL a kutyát. Én nem vagyok az erőszakmentes nevelés híve, a legtöbb kutyának igenis kell néha egy-két atyai pofon, meg olyan pórázrántások, amiket megérez, hiszen ők is odacsapnak néha egymásnak, természetes része az életüknek ez a fajta fegyelmezés - de hogy kizárólag fizikai erőszakkal és tervszerű kegyetlenkedéssel lehetne megmutatni nekik, hogy hol a helyük, az nem fér bele a világképembe. A hozzáértés hiányát persze lehet relatíve sikeresen kompenzálni ütlegeléssel, csak abból sosem lesz boldog kutya-gazda páros.
